Van nagy baj (1996. március 17.)
No, akkor fussunk neki, tegyünk még egy kísérletet, mint Csimpi bácsi. Ez a Csimpi torz tréfája volt az emberiségnek, kicsi volt, akkora, mint pásztorkutya ülve, de pocakos, kábé úgy nézett ki, mint amikor szelídgesztenyébe gyufaszálakat böködnek a gyerekek, hogy ez a lába, ez meg a karja, és addig szurkálják, karistolják a gesztenyét, hogy minden a helyére kerül, és mosolyog, aki a gesztenyére néz, hogy lám, ez egész jól sikerült.
Csimpi arcán - arcideggyulladás okán - örökös vigyorféle ült, aki tévedésből ránézett, gondolkodóba esett, hogy ez a torz emberke vajon min vigyorog, majd tanácstalanul, titokban végignézett magán: hogy csak nem felemás zokniban jött el, talán pizsamában, netán a slicce maradt nyitva, ezzel örvendezteti ezt a gnómot? Vagy a borotvahabot felejtette lesikecolni magáról?
És az ilyen önvizsgálatot rendszerint vita követte, hogy mondja meg, min röhög, hát ne röhögjön.
És erre hiába válaszolt Csimpi bácsi, hogy éns, kérems, nems neveteks, minden szava mögé szigorúan "s"-t biggyesztve, szájidegessége okán.
Az ilyen viták rossz véget értek, lelökték Csimpit a villamosról, vagy egyszerűen gyomron bokszolták, fejen csapták, durván belerúgtak, hogy ne figurázz, te hülye idióta.
Ezek okán Csimpi bácsi gondolkodóba esett, hogyan kerülheti el a felesleges afférokat: ne menjen utcára? Fejét szigorúan lehajtva csak gyalog járjon? Másképp trükközzön?
Csimpi bácsinak jobb jutott, szakállat növesztett, loboncos, rőt szakállat, hogy eltűnjön képéről a szakadatlan mosoly, a szája szélébe pedig gyufaszálat lökött, mint Sylvester Stallone, így ha valaki megszólította, hogy bocsánat, jóember, vidéki vagyok, hogyan juthatnék a Keleti pályaudvarhoz?, Csimpi bácsi szájában a gyufával nyugodt magyarázatba kezdett, hogy ittens egyenests kéts utcas, aztáns balras, onnans megints egyenests, els sems tévedhetneks. És az emberek hálásan szorították a kezét, hogy köszönjük az útbaigazítást, és a fene sem aggályoskodott azon, hogy beszéd közben legalább kivenné a szájából azt a hülye gyufaszálat.
De nem hiába mondták már a rómaiak, a fák és a szakállak nem nőnek az égig: az új szakállas imágó lett Csimpi bácsi veszte. Történt, hogy erőteljesen közeledett a dicsőséges nagy októberi szocialista forradalom évfordulója, november hetedike. A vállalathoz - ahol Csimpi dolgozott - néhány hónappal előbb egy új, energikus igazgatót szuszakoltak be, akinek, mivel semmihez nem értett, volt ideje nézelődni, döbbenten tapasztalta, munkásai politikailag alulinformáltak, ami pedig a szocializmus győzelmébe vetett hitüket illeti, hát az egyenesen siralmas.
Az igazgató nem volt rest, megállt az esztergályos háta mögött, leste őt, majd a hátára csapott, hogy mondja, elvtárs, mire gondol, miközben megtekeri a tokmánykulcsot? Semmire, vallotta ba ez esztergályos, két éve ezeket a csavarokat drehálom, akár bekötött szemmel hibátlanul megcsinálnám.
Stop, stop, stop, mindenkinek állj, kurjantotta az új diri, embereit, akár mint a kotlós a csibéit, maga köré gyűjtötte, hogy hallják-e elvtársak, mit mondott ez az elvtárs - betűhűen elismételte a párbeszédüket. Az emberek előbb bicegettek, hogy bizony így van ez, majd látva az új igazgató feldúlt képét, a bicegetés enyhe, majd erősödő fejcsóválásba ment át, hogy a tenyerüket összecsapják, még ekkora butaságot, és a bátrabbak nekiálltak cöcögetni, hogy a megszólított esztergályos önkritikát gyakoroljon, hogy nem úgy gondoltam, fiúk.
No, karolta át a vállát az új direktor, az őszinte megbánás fél siker, de megkérdem, elvtársak, mi a helyes válasz a kérdésre?
Egymásra néztek az emberek, hogy most mi az ábra, és mondta a targoncás, én azt nem tudhatom, én targoncás vagyok, én meg köszörűs, tette hozzá a következő, de egymástól hiába is vártak volna megfelelő választ, hiszen ideológiai - ez hamar kiderült - alulműveltek voltak, "politikai zoknik", így az új információért minden tekintet az új igazgatóra csimpaszkodott, és őt nem hiába állították a kollektíva élére, még a rengeteg rácsimpaszkdó tekintetet is elbírta, sőt a térde sem reccsent, ellenkezőleg, hangoskodni kezdett, hogy állítsuk csak le a gépeket, tisztázzuk, most nincs ennél fontosabb.
És a gépeket leállították.
Hallgatták, az új igazgató proletár öntudatról beszél, de olyan szépen, patetikusan szónokolt, hogy az emberek megilletődve pislogtak, hogy ők erre még csak nem is gondoltak.
És amikor végre azt hallották, hogy elvtársak, vegyünk egy egyszerű esetet, tételezzük fel, a szocialista élüzem tanult, öntudatos esztergályosa és a kapitalista üzem elnyomott esztergályosa is hatos csavart gyárt, fogalmilag ugyan kizárt, de tegyük fel, mindketten egyformán értik a szakmát, ti, elvtársak, azt hiszitek, két egyforma hatos csavart kapunk. Tévedtek, elvtársak, mert ha látszólag egyforma is a két csavar, de a kapitalista üzem kizsákmányolt munkása látszólag beleesztergál minden menetet a csavarba, de megismételném, csak látszólag, mert nem teszi hozzá azt a kis pluszt, ami csak öntudatos szocialista élüzem munkásának a sajátja, olyan dolgozóé, aki nemcsak a szakmáját érti, de azt is tudja, a két világrendszer közötti harc szakadatlan, de mi győzelemre vagyunk ítélve. És mi történik majd, elvtársak? Hát az, az egyik csavar már eleve nem illik az anyához, vagy illik, de lehetetlen behajtani, esetleg behajtani még lehet, de kitekerni már nem, sőt beleszakad az anyába. A másik csavar meg fájintos, pásszol. Nos, elvtársak, ugye felesleges mondani, melyik csavar hol készül?
No ez a küldetésünk, kis plusz, elvtársak, és a haza fényre derül.
És beszélt az igazgató reggel, délben, este, hogy szinte örökké álltak a gépek.
És valljuk be, akadozott a termelés, de az új igazgató emiatt nem bánkódott.
És minek bánkódott volna, amikor folyamatosan öntudatosodott a gárda, és a diri meglepve tapasztalta, hogy ugyan hat órakor kezdődik a munkaidő, de akad dolgozó, aki csak délben jön, és mondja is, ez úgy történt, igazgató elvtárs, gondoltam, kipróbálom, milyen érzés trehány dolgozónak lenni, aki nem érzi magáénak a gyárat, és lóg, késve érkezik, hát mondhatom, pocsék érzés, ellenben amikor pontosan jövök, no, az jó érzés, senkivel nem cserélnék.
És alig örvendezte ki magát az új igazgató, már azt látta, az emberei nem is öltöznek munkaruhába, hogy mondhassák, igazgató elvtárs, nekünk a munka ünnep, gondoltuk, ünneplőbe öltöztetjük a lelkünket, és ez kifelé is látszik.
És az igazgató megtapasztalta, nincs többé hóvégi hajrá, a gépek akkor is állnak, és az emberek újságokat olvasnak, hogy hej, igazgató elvtárs, rájöttünk, a tudatlan munkás nem képes belevinni a munkába azt a kis pluszt, amit elvár a haza, és amitől a csavar csavar lesz, de a művelt dolgozót ezer ördög sem állíthatja meg.
No, ez az igazgató fedezte fel Csimpi bácsiban a művészt, hogy amikor meglátta őt a szórt fénynél, bár nem volt vallásos, összecsapta a kezét, hogy Jézus Mária, és utasítgatni kezdte Csimpi bácsit, hogy forduljon balra, forduljon jobbra, üljön le, álljon fel.
És a látványtól az új igazgató kipirult, hogy hej, emberek, ide mindenki, közel.
És megismételtette a produkciót Csimpi bácsival, hogy na, ki vele, elvtársak, mi jut az eszükbe?
Néztek az emberek, hogy ez itten Csimpi bácsi, átlagos képességű drehás, semmi több.
Nem, nem, nem, csóválta a fejét az új igazgató, hát gondolkozzanak.
És az emberek gondolkoztak.
És semmi nem jutott az eszükbe.
És az új igazgató felkiáltott, hogy Lenin, hát Lenin elvtárs.
- Mi van Lenin elvtárssal? - tudakolták az emberek.
- Hát kiköpött Lenin elvtárs! - lelkesedett az új igazgató. - Csodálom, hogy nem jöttek rá maguktól.
És az emberek csodálkoztak, hogy nem jöttek rá maguktól.
És Lívia, a takarítónő térdre esett, hogy jaj, a Lenin elvtárs.
És az emberek kört alkottak, hogy előbb illő távolságból nézzenek, hogy igaz lenne ez. Lám, itt ez az ember velük, együtt voltak, jóban, rosszban, és sosem gondolták, de most kiderül róla, hogy kiköpött Lenin elvtárs.
És ez nem lehet véletlen. Mert nincsenek véletlenek.
És akkor gyorsan kezet fogtak vele, hogy tudod, Csimpi, izé, mink mindig szerettünk.
És egészen nagy gondolatok ébredtek az új igazgató fejében, egy nagyszabású ünnepség gondolata.
És kivette Csimpi bácsit a munkából, hogy elvtárs, nagy kihívás ez, de remélem, nem rettensz meg a feladattól, te leszel Lenin elvtárs.
És bár Csimpi bácsi eleinte ódzkodott ettől az egésztől, hogy előadás, nézők, lámpaláz, meg hát a szerep is nehéz, de belátta, most ezt várja tőle a dolgozók kollektívája.
És persze a haza is.
És valljuk be, egészen szépen belejött, naphosszat az üzemi könyvtárban ült, a szerepét biflázta. Esténként a gyerekeit maga elé állította, hogy rájuk dörögjön, tanulnis, tanulnis, tanulnis, ahogyan azt ő a nagy tanítójától tanulta.
Míg ki nem felejtjük, akkor még nem volt fehérterror, káosz és anarchia, sőt abszolút rend uralkodott, a kerületi pártbizottságokra hívták az ünnepi műsorok Leninjeit, hogy egyenként járuljanak a háromtagú bizottság elé, ők pedig meghallgassák a Vlagyimir Iljicseket, hogy az elvtársak bólintsanak, a következő lehet Lenin vagy sem.
Először egy kétméteres óriást szólítottak ki, civilben vasutas volt, azért esett rá a választás, mert vele bizonyítják, hogy emelkedett ki Lenin elvtárs az övéi közül. Meg aztán, tette hozzá magyarázatképpen a rendező, ha megkaphatja a szerepet, két legyet ütünk egy csapásra, ennek az embernek olyan erős a hangja, ha kiereszti, még az is tisztán érti a szöveget, aki tőle akár három kilométerre sorompót kezel vagy vagont rendez, mert a vasút folyamatos üzem, a munka nem állhat meg, és tudott, hogy ünnepnapon épp a legjobbjaink vannak szolgálatban, nehogy valami krucifiksz legyen, és akkor épp a legjobbjaink ne hallhassák a műsort, az nem lenne igazságos.
Ja, egyezett bele a háromtagú bizottság. Majd valami púpos emberke következett a sorban, hogy a háromtagú bizottság sutyorogni kezdjen, hogy igaz, Lenin elvtárs pici is volt, vérbaja okán púpos is, de az élethűség nem mehet az eszmei mondanivaló rovására, viszont ez az ember munkásőr is, régi szervezett dolgozó, nem mondhatják, hogy nem játszhat Lenint, ha valaki megérdemli, hogy Lenin legyen az országban, hát ez a kis, púpos emberke biztos megérdemli, így aprót módosítottak a dramaturgián, egy kórust iktattak be, hogy ők elmeséljék, Lenin elvtárs azért ilyen, hogy megtévessze a hatóságokat, akik egy ilyen embertől nyilván nem rettennek meg, de nagyon csalódnak majd, ezt a mozgalomban úgy hívják, konspiráció.
És sorra kerültek a pecsétek az engedélyekre, csak Csimpi bácsinál akadt meg a bizottság, hogy az már tény, Csimpi kiköpött Lenin, ahogy jön, vonul, mintha a filmhíradóból lépett volna ki, de ne feledjük Csimpi bácsi szájidegét, hogy megmondtams, elvtársaks, ütötts azs cselekvéss órájas, mindens hatalmats, as szovjetekneks.
És a többi, hogy a bizottság megrettent, durván meghúzogatták a szöveget, Csimpi bácsinak egy sort alkotva, hogy csak azt mondhassa: hass, alkoss, gyarapíts! Ami lehet, apró történelmi csúsztatás, de annyi baj legyen.
És eljött az ünnepség ideje, a művelődési ház zsúfolásig megtelt, hogy a nézők azt lássák, különböző katonaruhába öltözött nők, férfiak futnak a színpadra, kiabálnak, verselnek, énekelnek, táncolnak, ahogyan az pergő ünnepi műsorhoz illik, csak Csimpi-Lenin ül az asztalnál, fejét a tenyerébe hajtja, erősen töpreng, vagy néha feláll, kezét a homlokához teszi, mint aki a jövőbe néz, néha megölel, megcsókol katonákat, hogy a nézők elgyengüljenek, hogy itt van Lenin, és már mindenki ezt az embert nézze, aki, miután minden szuronyos ember a színpadra lépett, mindegyik üvöltözött egy sort, és elrohant, és visszajött kötéssel a fején, hogyha harc, hát legyen harc, és mindegyik parolázott Leninnel, hát ez az ember, mint valami szédült szöcske vagy kerge ugróatléta felpattan az asztalra, hogy elmondhassa, hass, alkoss, gyarapíts.
És egy pillanatra csend legyen a nézőtéren, majd dübörgő taps.
És összecsapódik a függöny, és megint szét, hogy a szereplők a tapsért meghajolhassanak, de akkor baj történt, amint másodjára csapódott szét a függöny, Lenin lába kötélbe akadt, és a kötél felrántotta őt egészen a plafonig, hogy ottan fityegjen Lenin elvtárs, mint valami Batman.
És valaki kiabált, provokáció.
És hogy ne legyen pánik, egy meghívott szovjet katonatiszt nyugtatóan a plafonba lőtt, épp a csillárt trafálta el.
És már tényleg pánik lett, hogy sikítsanak a nézők, és szilánkok potyogjanak alá, és Csimpi bácsit hónapokig hatóságok faggassák, hogy itt malőr történt vagy politikai provokáció?
És szegényt bizonyítási kísérletként vagy harmincszor rántották fel a lábánál fogva a plafonra.
És kiabálja fentről, elvtársaks, ígys történts, bocsássáks megs, ártatlans vagyoks, de tudta, nem lesz néki bocsánat, míg valami nagy dolgot végre nem hajt, mert munkatársai öltözőszekrényét a folyosóra tették, ők nem öltöznek azzal, aki így lejáratta Lenint.
És már nem fogadták a köszönését, sőt kiköptek a lába elé, és lehet, Csimpi bácsi depresszióba esik, ha nem rendeznek valami hülye vállalatok közötti vetélkedőt, egy tekeversenyt a fődíjért, valami marha szoborért.
És akkor Csimpi bácsi érezte, most vagy soha.
És elkeseredettségében bekönyörögte magát a csapatba, azt lódította, ő volt serdülőbajnok.
És eljött a nagy nap, hogy annyian legyenek a tekecsarnokban, még az armatúrákon is lógtak a népek.
És jöttek a csapatok, csupa fiatal, stramm atléta, a sort Csimpi bácsi zárta. Ottan imbolygott pipaszár lábán, a kék klottgatya a melléig ért.
És a nézők azt találgatták, ez az ember hogyan doppingol, ugyan mit szed izmok ellen, olyan a karja, mint megcsupasztott galambszárny.
És sorra jöttek a versenyzők.
És dőltek a bábuk, és már látszott, az üzem csapata nagyon lemarad, hacsak valami csoda nem történik.
És az utolsók között Csimpi bácsi következett. Érezték az emberek, itt valami nagy dolog készül. És állt, állt csámpás lábán Csimpi bácsi a nekifutóhely végén, míg a többi versenytárs már rég golyókért nyúlt, kétszer-háromszor a levegőbe lendítették azt, hogy megérezzék a súlyát, és aztán lendületet véve elrepítsék a golyókat... hogy a bábuk dőljenek, számok villanjanak fel, hogy öt báb dőlt, hat, esetleg hét.
És csak hajoltak, dobtak, izzadtak, örömükben a levegőbe bokszoltak vagy mérgükben suhintottak, csak Csimpi bácsi állt, a távolságot fixírozta, előresétált, visszacurikkolt, majd még golyó nélkül a gurítást imitálta, és ahogy a többiektől elleste, hátrafarolt, és addig-addig ismételte a mozdulatot, hogy a többiek már mind végeztek, csak Csimpi bácsi álljon és koncentráljon. És akkor hihetetlen csend lett, még a szemtelen legyek is abbafejezték a zümmögésüket.
És végre megpöködte a tenyerét Csimpi bácsi.
És kivett egy tekegolyót a sok közül, hogy a bicepsze nevetséges, apró görcsökbe ránduljon.
És megállt a kifutó végén.
És lassan, egészen lassan nekicsoszogott, és csendesen, enyhe falsot adva a golyónak, elindította azt az útján, hogy az guruljon, pörögjön, de olyan lassan vánszorogjon, mindenki azt várja, félúton megálljon. De nem állt meg, csak gurult és pörgött, hogy aztán szépen, óvatosan mind a kilenc bábut egymás mellé fektesse.
És a gép egymás mellé rendezte a bábukat.
És Csimpi bácsi fújtatva, zihálva ismételje a mozdulatot, és dőljenek, dőljenek a bábuk.
És az emberek hitetlenkedjenek, hogy ilyen nincs. És tapsoljanak, hogy itt van Csimpi, és győzni fog.
És számolgatott a zsűri, hogy kiderüljön, az utolsó gurításnál egyetlen bábu ledöntése elég a győzelemhez.
És Csimpi, mint valami fáradt erőművész, fújtasson, útjára indítsa az utolsó tekegolyót, hogy az már lassabban imbolyogjon, és egyetlen bábut üssön, csak a középsőt, hogy az emberek kiáltozzanak és tapsoljanak.
És Csimpi, ez a kis torz figura álljon ott, egészen sápadtan, riadtan nézzen körül, hogy mi van itt, emberek, hát mi történik körülöttem? Értitek ezt?
És mi, mint megannyi Csimpi, mi is csak lesünk, hogy mi van itt körülöttünk, emberek?
És csak nézünk, és nincs igazi válasz, legfeljebb annyi, még élünk.
És nagy dolog az, kérem szépen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése