Mintha IKEA-katalógus számára fényképezték volna ezt a dél-koreai horrort.
Minden a helyén van. A színek, a beállítások, a padló recsegése (cracks in our foundations). A virágminta a tapétán és a szekrényen (laza átkötés: nem lettem tulipános láda), a fény és árnyék randija a padlón (igen, eszembe jutott a fedetlen váll, még a decemberi mozizásból). A körmök kaparászása a fapadlón, a sötétkék ing (hú és ha) a befásult apán és még a hajszálakhoz tapadó hányadék is. A leszakadt körmök ágyában megülő vér. Mégsem kicentizett és steril az egész, megmarad kedélyesnek. Amennyiben értelmezhető ilyesmi a horrorban.
Az egyik hiszti-jelenethez mediterrán, teraszos, tó- vagy tengerparti estékhez való, csajozós húrpengetés társul - mi ez, ha nem humor? Sajátos, de humor.
A történet pedig őrület. A téma és megvalósítás is az. A két nővért hazaengedik a pszichiátriáról az édesapjukhoz, a vidéki házba. Borítékolható az összeütközés a mostohaanyával. És persze nem létezik tökéletes gyógyulás: there's things inside that scream and shout...
Pár szó a vászonra átültetésről: az idővonalon és a valóság-haluzás közti mezsgyén ide-oda szökkenés ritmusa ugyancsak complete, utter madness...
A képi megfogalmazás, a muzsika és a sztori méltatása után vegyük az eszköztárat. Négyszemélyes kamarahorror. Ismerős, szinte csak felskiccelt, de hihető karakterekkel. (Természetesen akad köztük egy nyomasztó mozgású, alultáplált és fiatal lányka, akiben bennszakadtak a szavak.) Kamaradarab ez, de eltér a Groteszktől. Itt ritka a vér, bár széles sávot húz, amikor előfordul.
Lehet, hogy beteg vagyok, de ez az őrület gyönyörű. Ez itt képírás, cseszd meg.
Olvasnivaló:
