És most megpróbálom szavakba önteni, miért bűvölt el a jazz-rap... :) A mániám ezzel a lemezzel kezdődött. Elvtárs otthonában találtam, és ekkor is olyan helyzet állt elő, amire Pelikán ezt mondta: "Mikor megismertem Dániel Zoltánt, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni."
Helyesbítek, a tudatos mánia kezdődött el. Korábban is hallgattam már A Tribe Called Questet, de nem tudtam, hogy az jazz-rap és azt sem, hogy egyáltalán létezik a jazz-rap fogalma.
De el az útból a személyes vonatkozásokkal, a lemez több figyelmet érdemel. Először is, ki az a Guru? Rappereknek nem kell elmagyaráznom, de mindenki másnak érdemes. És mivel kevesebb a rapper, mint a nem rapper, el is magyarázom. Gifted Unlimited Rhymes Universal. A Gang Starr nevű hip-hopduó egyik tagja. Ők is jazzes formulákkal dolgoznak, de náluk a hangminták szerepe jelentősebb és jobbára hip-hopot hallunk, jazzes felhangokkal.
A Jazzmatazz koncepciója eltérő: Guru jazzelőadókat gyűjtött maga mellé, az ő zenéjükre teszi le a szövegét. A Jazzmatazz-sorozat lényegében a hip-hop és az élő jazz kísérleti fúziója. Könnyed jazzt hallunk, amelyeket némileg keményítenek az urbánus, fekete ütemek.
01. Introduction
Trombita, Guru megnyugtató és intelligens hangja vezeti fel az elképzelést.
02. Loungin' (közr. Donald Byrd)
Donald Byrd trombitás. Remek trombitás. Ő jelenti a jazzt, a dob adta ismerős ütem jelenti a képletben a hip-hopot. Bum-bap, bu-bum-bum-bap... A hangzás szerencsére nem koppanó, hanem tompább, ezért nem válik unalmassá.
Könnyed, erőlködés nélküli zene, pontosan arra való és pont azt jelenti, ami a cím. Üljünk le, dőljünk hátra, engedjük el magunkat és élvezzük! :)
A zárásban Guru kiválóan foglalja össze, mikor hallgassuk ezt: "Everybody knows they have times when they wanna just lay back / kick their feet up, y'know / listen to some good music and just lounge / That's right, I said lounge".
Donald Byrd a zene szabadságát emlegeti. Guru a szabadságot korlátozó, a gyökerektől eltávolító zeneipart.
03. When You're Near (közr. N'Dea Davenport)
N'Dea Davenport az acid jazzt játszó angol Brand New Heavies első énekesnője volt. (Most, 2005-ben a harmadikkal lépnek fel a Szigeten.)
Hangsúlyos cinek, kellemesen halkra hagyott, hosszan kitartott basszusgitár és billentyűk. Davenport hangja olyan, hogy járnék vele. Mert itt a kapcsolatokról, a társ közelségéről esik szó. A tarkóbizsergést okozó közelségről, a fülbe suttogó lágy hangról. Több ez, mint szex: "It's not about just hittin' the skins / It's your style, your vibe, seen?"
04. Transit Ride (közr. Branford Marsalis)
És szkreccs! :) Szeretem. Egy fokkal bonyolultabb ütem, lendületesebb. Branford Marsalis szaxofonos a kilencvenes években részletesebb formában is játszadozott a jazz és a rap összeházasításával a Buckshot Lefonque formáció kiagyalójaként.
Guru városnézésre invitál a metrón, New Yorkon keresztül. Tömött szerelvényen utazunk, Brooklyn felé. Figyelj a zsebesekre, oké? És inkább ne nézz senki szemébe.
A témához képest lágy a zene, de nem tűnik hiteltelennek. Az előző két dalhoz képest pedig - mint mondtam - lendületesebb az ütem, közelebb van a hip-hophoz.
05. No Time to Play (közr. Ronny Jordan, D.C. Lee)
Gurunak dolga van, nem ér rá megállni, mert többfelé is szükség van a segítségére. Nehezebb dob, végig rázott csörgődob, néha beszálló trombita hallik. Könnyedén, még mindig. :)
D.C. Lee a refrén során megszólaló mélyebb hangú hölgy, Ronny Jordan pedig jazzes gitáros emberként működik. D.C. Lee mellé a végén kapcsolódik be férfivokál (tán Big Shug?).
06. Down the Backstreets (közr. Lonnie Liston-Smith)
Ha festmény lenne, visszafogott pasztellszínekkel festeném. Tehát maradunk lágyak. Ezúttal zongorával. A fúvósok itt sem maradnak el, bár némileg háttérbe vonulnak, a dob ismét újabb variációt mutat az ütemre.
Guru most a mellékutcákban kóborol, beolvas a blöffölő, pózoló gengsztereknek. A kivagyiság sehova sem vezet. Csak egy hosszúkás doboz felé visz. És nem a saját lábadon mész majd.
07. Respectful Dedications
Tiszteletadás a közreműködő muzsikusok előtt. Megemlékezés a nagyapákról.
08. Take a Look (At Yourself) (közr. Roy Ayers)
Dob kezd, majd csörgődob színesít, és mi lehet ez a hangszer, amit nem tudok beazonosítani, de cimbalom-érzésem van tőle? Élvezem, de zavar, hogy nem tudom meghatározni. Műveletlen vagyok a zenében. Utánanézek... Megvan! Vibrafon.
Újabb üzenet a gyors meggazdagodásra törekvő, az esetleges sikertelenségért másokat hibáztató arcoknak, hogy nézzenek magukba.
09. Trust Me (közr. N'Dea Davenport)
Ismét a kapcsolatok. A bizalom felől nézve. És ismét Davenport, akiért máris rajongok. És ismét nagyon jól összerakott, jazzes zene. Ropogósra vett dobokkal, amiket lágy női vokál édesít.
Bizalom kell, erős érzések, mert a női fél fél. Guru hosszútávú tervekkel, megérdemelt figyelemmel, komoly elképzelésekkel próbál hódítani. N'Dea Davenportnak ehhez elég a hangja, legalábbis az én esetemben. :)
10. Slicker Than Most
Guru a kritikus, de pozitív üzenet mellett dörzsöltnek vallja magát. Dörzsöltebbnek a város, sőt a két part közti tér lakóinál. Tehát önfényezéssel van dolgunk, de semmi gond. Egy rappernél elfér.
A zene egyébként tényleg dörzsölt hangulatú :) basszusgitárból, gyakori cinekből, néhol lelkes szaxofonból áll össze.
11. Le Bien, Le Mal (közr. MC Solaar)
MC Solaar jazzes zenéket nyújtó, intelligens francia rapper. Jogos a meghívó. :)
A refrén alatti vadóc fúvósok jelentős bizsergést okoznak nekem, közben Guru és Solaar a jóról és a rosszról is szót ejtenek.
Végül Guru összegzi a kilencvenes évek elejének-közepének francia hip-hopját: Jimmy James, Mikey Moos-Moos, Louche, Blackjack, The Mack, The Ramses, Soon-E MC, Menelik, Bambi Cruz, Planet Mars, Strike, Kéry James, Boom Bass, Zdar, Démocrates D... Kiket ismerek a francia színtérről? Hmmm, Supreme NTM, Saian Supa Crew, IAM, Solaar, és ennyi...
12. Sights in the City (közr. Carleen Anderson, Courtney Pine, Simon Law)
Carleen Anderson borongós, de kellemes női vokált ad a lemezhez. A zene is baljósabb, mint a lemez többi részén. A szaxofon sem javít a hangulaton.
Guru a durva utcákon félrecsúszott életutakat idéz fel, hármat. Lehetne a harmadik Jazzmatazzen szereplő Who's there előfutára.
A zárásban elszabadul a szaxofon, mintha az utca feszültségét szeretné feloldani. De úgy érzem, nincs bocsánat.
***
Jó a képlet, a fúzió sikeres: Loungin', When You're Near, Transit Ride, No Time to Play, Down the Blackstreets, Take a Look (At Yourself), Trust Me, Slicker Than Most, Le Bien, Le Mal, Sights in the City
Hajszálra voltak a korszakalkotó, Nobel-díjas megoldástól: ---
Felrobbant a labor a kísérlet közben: ---
1993-ban a Gang Starr már túl volt három albumon. Az 1992-es Daily Operation után, az 1994-es Hard to Earn előtt jól elfért Guru kirándulása az élőzenés jazz terén. Premier közben boldog-boldogtalannak (Notorious B.I.G., Nas, Jay-Z, KRS-One és mások) mesteri alapokat készített. Más tészta.
Itt, a Jazzmatazznél is az tetszik, amit általánosságban az egész jazz-rapben szeretek: a jazz játékosságot, könnyedséget, intelligenciát kölcsönzött a hip-hopnak, alternatívát jelentett és jelent a nyersebb gengszterzenék mellett, helyett. (Az intelligenciakölcsönzéssel nem arra célzok, hogy ne lennének a jazz-rap halmazán kívül is intelligens rapperek, ne érts félre.)
A sorozaton belüli hangsúly később eltolódott a reggae, a soul és az R&B felé, de ez a korral jár... :) Guru figyelemmel követte a változásokat és igazított a hangzáson. 2000-ben megbukott volna az 1993-as első lemez stílusával. Csak korszerűbb lett, nem rosszabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése