Kerekek

- Vegetariánus vagy?

- Nem - válaszoltam. Közben ránéztem a kezemben lévő túlélőcsomagra, benne a gyorséttermi szendvicsekkel.

- Hiszel a karmában?

- Én... a sörben hiszek.

És ezzel otthagytam a senkinek sem ártó krisnás srácot, kezében a felírótáblával. (A gyorsétterem a túlélés helyszínévé válhat, ha már fáj a fejem az éhségtől és akad még étkezési jegy a zsebemben.)

Elgondolkodtam: miben hiszek ebben a pillanatban? Hiszek én egyáltalán?

Hiszek.

Hiszek a világban. Bármennyire is rohad. Az a dolgom, hogy ne hagyjam tovább rohadni. Ha van bennem erő. Most nincs. Majd holnap teszek érte valamit. Vagy holnapután. Ma már nem. Biztosan nem. Amikor képes leszek rá, mondok vagy adok majd valamit neked és neked, meg neked is, mert szeretném, ha mosolyognátok, akár csak egy pillanatra is. De most hagyjuk.

Hiszek a hazában. A nemzetben. Bocs, nem is. A nemzetbe, ebbe a manapság szinte felesleges és amúgy is megfoghatatlan valamibe inkább szerelmes vagyok.

Egyszerre rohadt és szép. A szeméttelep az utca túloldalán, gyermekkoromból és a Himnusz. A korai kelés és a lecsó, ami miatt simán elkéstünk a próbáról. A savanyú emberszag a buszon és az a pillanat, amikor leülsz gitározni. A hivatásos rettegők és a bikavér a whistben. A megbicsakló szótagszám a Szívtörő-dalszövegben és a közös jeeeeee. Első ránézésre furán össze nem illő elemekből elegyedik egyensúly, tudom. Magyarország = szent szar.

Hiszek a családban. Akkor is, ha a gyakorlat azt mutatja, hogy a család alapvetően konfliktushelyzet. (Én is részese, okozója vagyok a konfliktusnak.) Annál inkább arra sarkall, hogy lecsiszoljam a surlódó széleket és simább legyen az egész. Ehhez képest...

- Viszel tésztát holnap?

- Nem, majd beleöntöm a lefolyóba.

Hiszek bennetek. És ezért próbálom visszaosztani mindazt, ami átjön belém tőletek.

Hiszek magamban. Ha nem hinnék, már rég köszönhetett volna egy jó nagyot a pengének a vénám.

Hiszek benned. Kettőnkben nem. Amióta délután, a trolin tanácstalan voltál, azóta nem.

Vagyok én és vagy te, de nincs olyan, hogy mi. Itt ülök melletted, összeér a vállunk. Azt mondod: "megvéd a féléstől, jól." Nagyobb biztonságban érzem magam, mintha bárki más ülne így velem, de közben áthatolhatatlan távolságra vagyunk egymástól. Ez a helyzet.

Hiszek a szavaidban. Néha nem találnak utat, úgy érzem. Tudom, hogy sebezni is képesek. (Vagy időben elhajoltam, vagy éppen akkor tudtam, hol a határ, mert december óta nem volt hangos szavad. Vagy süket lennék?)

Hiszek abban, ahogyan a fény-árnyék játszik a válladon. Úgyis tudod. Már mindent elmondtam erről, ami eszembe jutott.

Ha nem hinnék benned, nem érdekelne, hogy gyakrabban légy 3016, mint ahányszor amúgy lennél.

Hiszek a zajban és a csendben is. Mindkettőre szükségem van. A zene a drogom, használni is fogom. Rekedtre ordítom magam, amikor ahhoz a szóhoz érünk, hogy megharapott. Máskor remegek a kiszolgáltatottságtól és ne szóljon senki, semmi, még Félperc se, mert teljesen egyedül akarok lenni, hosszan, a kék csendbe burkoltan.

Hiszek a népzenében és az ipari metálban. A Los Angeles-i lemezlovászban és a hippiben, aki nem akart nemzedéki szószóló lenni. A haiti bevándorlóban és a srácban, aki azt mondja: Ernő. A gyimesi prímásban és a mexikói boszorkánymesterben. A Feketeruhás Emberben és a másik srácban, aki a szemhéjak cérnaszőtt nyílásairól mesél. Első ránézésre furán össze nem illő elemekből elegyedik egyensúly, tudom.

Hiszek abban a színben, amelyik élet, ölelés, szenvedésbe ágyazott gyönyörűség, vadóc vidámság, időtlen imádság, önzetlenség, szomorúságban rejlő mennyország, szerénység, felelősség, bizonyság és kétség egyszerre.

Hiszek abban a színben, amelyik keserédes, az államon lecsorgó lé, páncél vagy védőoltás a rosszkedv ellen, a napfény és a nyár illata a bőrömön, mosolyból egy fél, fanyar és intenzív illat, bolond élcek tudója és kreativitás egyszerre.

Nem hiszek a lilában. Ennek ellenére találtam három embert, aki tudja, hogyan kell viselni. Ti hárman (fontos nők) és a Nevető Ember.

Nem hiszek a cinizmusban és a szarkazmusban. Csak élek velük. Eszközök. Élesek.

Nem hiszek a pártokban. Legfeljebb az egyiket rokonszenvesebbnek látom a többinél. Közben látom, hogy ugyanolyan töketlen, mint a többi. Sőt.

Nem hiszek a rosszban, csak tudom, hogy létezik. Sokszor találkozunk. Olykor haragszom a megtestesüléseire és fojtogatni tudnám őket, de semmivel se lennék jobb náluk, ha... Máskor cinkosul összenevetek a rosszal, hogy ne gyanakodjon rám, de általában és alapvetően próbálok jó lenni.

Kaotikus jó. Gnóm illuzionista. Nincs másom, csak a szavak. Látszatot, képeket építek belőlük. Aztán talán elhiszitek. Talán nem.

Nem hiszek a pénzben. Csak eszköz a túléléshez. Rosszban vagyunk egymással, mi ketten.

Ismét bementem a bankba, megvolt a már szokásossá vált idegbaj. Tájékoztat: hátralékos a hitelem és átmegy behajtóhoz, két nap alatt be kell fizetnem.

Elsőre, a kiszolgáltatottság érzésének kétségbeesett pillanatában iszonytató érzés tapasztja fülhöz a vért. Szerettem volna hazarohanni, hogy elbújhassak a a takaró alatt és hagyjanak békén, mindenki. Inkább egyedül szeretek remegni. Vagy inkább rávágtam volna: ne nevettessen, tudja, mekkora összeget kell két főre beosztanom elsejéig?

Ehelyett felvillantottam a befizetési igazolásokat, vártam 20 percet egy másik ügyintézőre és tisztáztuk, hogy minden rendben, legalábbis nincs nagyobb baj, mint amiről eddig is tudtam.

A siralomházban ülő halálraítélt tudja, hogy már sehonnan sem fog elkésni. Ezért nem fél. Csak remeg.

Hiszek-e a jóban? Nem tudom. A jó csak... van. Törött lábon bukdácsol. Vagy felőlem tollhíjas holló is lehet, de határozottan létezik. (Holló. Ismét. Hmm.)

Nem hiszek a horrorban, de szükségem van rá ahhoz, hogy normálisnak címkézhessem magam, legalább a műfajban előforduló figurákhoz képest.

Hiszek a mesében, a képregényben, a rajzfilmben, a fantasyben, az írek mondáitól a székelyeken, a Tibiken és a pimaszul jó fej szélszerzeteken át egészen a Mátrix-animékig.

Hiszek a valóságban. Jól betépek tőle. Zene, sör, szerelem. Égbolt, szavak, ölelés, csúcsélmény, a kanapé, Márai a kezemben és a puli az ölemben, másnaposan, a Mátrában, az eltévedés a Mester utcában, az almás süti, a "mire megeszed, elfogy" mondat a Délinél, a zenélő kút Szegeden, a kutyám szeme (néha kacsint, máskor hülyének néz), az aranyfürt cuvée, a Dalmát a Világzenei Nagyszínpad mellett, atomfoci a telken, te meg az oszlopnak dőlsz a Gödörben és megcsókoljuk egymást (asszem, így volt). Blunted on reality.

Hiszek a kerekekben. Gördülnek. Előre.