Ha valami hollywoodi eszközökkel kezd (pl. lassított felvétel) és az elvileg egységet-boldogságot jelentő, de szerintem csak városi legendaként vagy a Bravo egyik rovataként funkcionáló szerelem-szex-gyengédség képeit villantja fel, még simán átfordulhat horrorba.
Az eszközök felhasználásának ténye jelezhetne hollywoodi irányultságot, de rögvest ki is zárnám az ilyesmit - a felhasználás módja miatt. LVT a saját kis univerzuma szabályainak megfelelően játszik ezekkel.
Anélkül, hogy sziruposnak hatnának, szépek ezek a szerelmes képek - már ha lehet ilyet mondani olyasmiről, amit alapvetően a kívülálló távolságtartásával és kételyeivel figyelek.
És még valami: vajon jó jel-e, hogy elmosolyodtam a három szobor láttán?
Ha beteg is ez a világ, számomra valamiképpen otthonos: kékséget érzek bele. Rideg és steril kékséget, mert itt még a világoskék is bánatos, de mégis... (Pill., szünet, mert most én is kékbe burkoltam magam. De már újra itt.)
A szín idővel átvált mocskos setétbarnára. (Érdemes volt magam köré kanyarítani a kék ölelést, hogy ellensúlyozzam.) És helyesbítek: nem otthonos. Csak ismerős. Elmosódott arcú idegennek érzek (majdnem) minden nőt.
Jó kis nyomasztás. Kamarahorror arról, amit az egész bolygón művelünk egymással mi, pasik és csajok. Az [origo] szerint a rendező "számára a legnagyobb para a világon a női szexualitás". Ha egy kalap alá vennénk ezt a Bravo rovatának címszavaival, akkor azt mondhatnám: én is régóta nyelem a lassan ölő mérget, de ha LVT fóbiáit nézem, jobban állok, mint ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése