A holló, második nekifutás

Nos... Itt ülök, Krisztus vérével módosítom a tudatomat (Villányi Zweigelt, kösz a tippet, Z.) és jöhet A holló.

1994. Tehát kamasz voltam, már szerelmes abba a lányba, de még nem tudtam, hogy 10 évvel később megkapom. (Más kérdés, hogy az évet és a hetet is elcsesztük.)

Ekkor láttam először a filmet. Azóta talán csak egyszer. Vagy egyszer sem. Akár az is lehet, hogy csak megvettem a DVD-t és nem bírtuk végignézni, mert akkor talán még nem jégkorszak volt, hanem nem bírtunk magunkkal és. Igen.

Kép

A kétszínű világ szürkével, vérvörössel (a beszáradt vér barnájába átcsapó vörössel), piszkosfehérrel bővült. Az eső is megmaradt. Hozzánőtt a képi világhoz.

Zene

Nem értékelném különálló módon, legyen elég annyi, hogy a Cure, a Nine Inch Nails, a Rage Against The Machine, a Pantera és a többiek zenei hozzájárulása együtt lélegzik, zihál, köhög fel vért, sikít a mozgóképpel. Néha Brandon is penget, a haláleset ismeretében némileg megható és morbid ez a dolog, hmm?

(A képregényhez is készült kísérőzene, de erről inkább ott. Kiegészítettem azt a bejegyzést.)

Eltérések

A szerelmespár tragédiája az otthonban zajlik le, nem a városon kívüli út mellett. Álmok-rémálmok helyett ébren csapódnak be az emlékképek. Az emlék/emóció-mixek csak kesze-kusza skiccek.

A képregény szövegeinek egy része megmaradt, kivonatolva. A madár nem beszél - talán nem fért bele a film művészi koncepciójába. Itt készen, egyben megkapjuk a végkifejletet, és más a főkolompos.

Eric

A képregény és a film közti különbségektől függetlenül ebben a változatban is ugyanazt az antihőst látom. A szerelmest, aki már semmire sem vágyik, csak bosszúra. Az egyetlen fontos dolgot már nem kaphatja meg (nem kaphatja vissza).

Ez nem Brandon Lee arca, hanem Eric Dravené. Ugyanolyan beteg, mint a Nevető Ember. Áhh.

Ez a hős misztikusabb, mint a rajzolt mása: érintés alapján ad-vesz érzéseket és eltérő (kevésbé beszédes és cinikus) a viszonya a pszichopomp madárkával.

Bosszú

Találkoztam olyannal, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy már csak a hallomás alapján lerakódott nulladik benyomás miatt is szívesen vésném az anarchia jelét a hátába. Valami fűrészes eszközzel. Ujjpercenként törtem volna el az ujjait.

Teszteltem volna rajta, az ember mennyi idő után válik annyira tompává, hogy már nem érzi a fájdalmat. Majd megvártam volna, amíg újra magához tér, hogy csak akkor öljem meg, amikor éber benne a tudat.

A nulladik benyomás utáni első, valóban megalapozott, tapasztaláson alapuló érzésem az volt, hogy olyasvalaki ő, aki meghallgatja, amit mondasz, aztán széles mosollyal az arcán belédvágja a kést. "A szám a fülemig elér" - mondta a Magashegyi.

És rájöttem, hogy senkit sem gyűlölhetek. Nem tőlem és nem azonnal, de mindent vissza fog kapni. Asszem, egy részét már törlesztette is felé az, aki az ilyesmit intézi. Nem fogom gyűlölni, mert így is elég gyűlölet kering a világban. És felesleges lenne a a tengerbe köpködnöm. Nincs hozzá elég energiám és nem vagyok elég őrült.

Nem látom értelmét a bosszúnak. Nem az én dolgom. Ő nem tartozik rám. Amikor legszívesebben élveboncolást hajtottam volna végre rajta, akkor sem lett volna jogom semmihez. Aztán láttam, hogy ő is ugyanolyan sebezhető és esendő ember, mint bárki más. Nem Isten báránya (én sem vagyok az, távolról sem), de valószínű, hogy tudunk létezni ezen a sárgolyón anélkül, hogy kiirtanánk egymást.

Ennyit a bosszúról meg rólam.

A jogos bosszú (Eric bosszúja) is nehezen legitimálható dolog, mert... Ismét csak erre jutok: Eric ugyanolyan eszközöket használ, mint az ellenfelei. Ugyanolyan mélyre hatolva, széles karcsapásokkal tempózik a vérben és az erőszakban, mint a rosszarcúak.

Zárás

Nem eshet örökké. Ezt mondja Eric. Tamás is megmondta, tizenegy évvel később. Ugyanezt mondom, közben nyújtom a kezem. És a többi fontosak is ezt teszik.