Két üveg Bud. Kate Nash: Made Of Bricks

Lássuk, eléggé mélyen vagy egyben vagyok-e ahhoz, hogy zenéről is írjak. Mélyen vagy egyben. "Vagy mindkettő. Vagy egyik se" - mondaná CG.

Próbálom elkerülni, hogy a nyár végétől a tél elejéig tartó hónapok emlékműve legyen ebből. Úgy is lehet beszélni a nagy búbánatról és szerelemről, hogy az nem lesz geiles, nyálas, rózsaszín és blööe... Inkább próbálnám megmagyarázni (önmagam számára is), emellett mi lehetett a másik faktor, ami rábírt, hogy több hónapig pörögjek ezen a lemezen.

No, itt ez a nő. Egyszálgitáros énekes-dalszerző (illetve a billentyűk környékén is szokott bohóckodni). Ezzel a fajtával Temzét lehetne rekeszteni manapság. A halmaz többi eleme mégsem érdekel, illetve nem fogott meg. (Az érdekesnek talált Jenny Owen Youngs amerikai, Anika Moa pedig... ausztrál, jól emlékszem? Fenéket. Új-Zéland a megoldás.)

Kate sztoriját talán már mindenki ismeri, de a kivételeknek itt van leegyszerűsített formában. Művészeti iskola, sikertelen felvételi egy színészképzőbe, baleset után döglés otthon, irány a zene, a "csinálj egy lemezt és told fel a 'Space-re" szellemében webkettes jelenlét. Két kislemez: Caroline's A Victim / Birds és Foundations, utóbbi második lett az angol listán.

Vegyük azt, ahogyan azt mondja: "killa killa beats". Lásd: Caroline's A Victim. Meg sem próbálja úgy intézni, mintha detroiti fiatalember lenne kapucnis pulóverrel, bő nadrággal és aranyláncokkal felszerelve, BMW-motorháztetőnek dőlve. Nem lenne hiteles. Street cred, ha-ha.

Ő nem ez a karakter. Inkább olyan, aki fehér cipőben, világoskék (türkiz?) harisnyában, piros ruhában és sárga felsőben áll a lányszobában és nyomogatja a billentyűket. Mintha csipetnyi cinizmussal és öniróniával, de komolyabb keserűség nélkül beszélne az ütemekről. Ahogyan minden mást is.

És 2007-nél tartunk. A Made Of Bricks élenjáró lett a nagylemezek között Angliában. De nem az eladások miatt vonz ez, hanem azért, mert olyan ez a nő, amilyen. Nem tudnám és nem is akarnám megfejteni. "I wish you couldn't figure me out / But you always wanna know what I was about..." Jó hallgatni.

01 - Play

Egy-egy pillanat Visszahozza számomra a You really got me hangulatát (inkább Van Halen-, mint Kinks-változatban). Hendrixet és Rhodes-billentyűket is képzelek ide. Laza átkötések, hmm.

02 - Foundations

Kocsmatúra. Most már tényleg vannak billentyűk és savanyú-keserű kapcsolat, egymás szívatásával és inkább együtt, mint külön. Bár minek. Bólogat-bólogat.

A mindenféle szagokkal megvert lakásból kölcsönbe kimentett CD mellékletében ennél a dalnál egy téglafalú szobában kádat, száradó ruhákat és rajzokat, szájrúzzsal elfoglalt Kate-et és három macskát látok. Vagy csak egy macskát, ami nagyon gyorsan mozgott. (Viccesebb, mintha a Photoshop adta lehetőségekről elmélkednék.)

03 - Mouthwash

Bírom, ahogyan azt mondja: booody. Azt is, hogy közelképet ad magáról, közelebb enged, mint hinnénk. Kate... nem egyszerű ember, s bár senki sem az, nem mindenki mondja ki. Billentyűfixációs, de jól áll neki.

Klipdal ez és bár Kate a mozgóképes megvalósulásban egyedül mászkál, ez is két ember közti konfliktushelyzet-leírás. Így megy. Ha bármikor is távolról akarnék összeveszni, ezt a dalt küldeném el üzenetként.

Túl egyszerű lett volna olyan videót összerakni a dalhoz, amiben annyi a sztori, hogy Kate felkel, szembesítés a tükörnél, fogmosás, veszekedés.

04 - Dickhead

Ősszel ezt használtam intő jelként: húzzon le a földre, ha elbíznám magam. Én is kénytelen vagyok csettinteni. Akár valami visszafogottan nyomasztó horror alá is betenném ezt a zenét. Semmi természetfeletti nincs benne, ez is emberi helyzetről szól.

Gitár (Wooten és slap jut eszembe, bár ott alapvetően más történik), csettint.

Konfliktusdal, ismét. A visszafogott zene csak keményebbé teszi. Suttogva tudatni, hogy utállak, te rohadék - na, az az igazi. Ahelyett, hogy a feszültségtől remegő kéz eljárna és ordítás kelne útjára az ember torkából.

05 - Birds

Ezt pedig (egy szövegrészletét) elküldtem képeslapként. Hmmm.

She said "come on, boy, tell me what you're thinking

Now don't be shy."

He said alright, "I'll try

All the stars up in the sky

And the leaves in the trees

All the broken bits that make you jump up

And grassy bits in between

All the matter in the world is how much I like you."

She said "thanks, I like you too"

He said "cool"

Két üveg Bud. Koccintsunk. Augusztust vagy szeptember elejét érzek. Mindegy. A lényeg a napsütés.

Kicsi, egyszerű történet ez is, szimpla és jó hangokba csomagolva, hahó. Majdnem country felé hajló gitár.

06 - We Get On

Most nem megyek oda a csajhoz, még szemezek vele - mondták a srácok a diszkóban, aztán persze semmi sem lett a dologból. Most fordított a leosztás: az énekmondó által leképezett (elszavalt-elgitározott) női karakter az, aki bénázik.

Maga az énekmondó-gitárfogó persze nem, jól összejött itt a billentyűkön történő egyszerű prüntyögés, a bele-beledörmögő basszus, a közbenevető csörgő feleslegetése és a Kate hangja mellé szószként cseppentett háttérvokál. Musicalbe illene, de ne Disney-próbálkozásra gondoljunk.

07 - Mariella

Belassulás, szinte neurotikus szintre. Mintha Tim Burton együtt teázott volna Kate-tel és együtt ötölték volna ki ezt a sztorit. Nem annyira jó párhuzam, de Mariella is ugyanolyan kirekesztett karakternek tűnik, mint az Ollókezű.

Megint a fixáció tárgya jön elő, szikár-csupasz ütem felett, de ez ilyen. Később sem lesz belőle gyorsulási verseny, bár a dob keményedik. És szinte vihogássá fokozódik az őrület.

08 - Shit Song

Vissza a kapcsolatokhoz, illetve a működésképtelenségükhöz. Táncolható, szintivel megtámogatott popba váltó kezdeti játék a billentyűkön, a fülbe váratlanul és makacsul ragadó sorokkal: "You could come round to mine / We could drink some wine..."

09 - Pumpkin Soup

Rövid, táncolható nóta a Szerelem, vagy inkább vágy ez? kérdése mellé, csordaszellemben mondogatható refrénnel. :) Ha nő lennék, én is énekelném.

10 - Skeleton Song

Variáció a képzelt barát témájára, visszalépés a gyermekkorba és a feszesebb, pattogó ütemek közé. Cincogó, a dallamba be-belépő, beköszöngető hegedűvel. Hmm.

Esmént a megőrülés határán járunk, újra kellemesen beteg Tim Burton-érzésem van. Tehát ez akár egy T.B.-rövidfilm zenéje is lehetne, vagy utólag alá lehetne csapni valami mozgóképet.

11 - Nicest Thing

Abbey Road-változat itt.

Freshly Squeezed-változat emitt.

Azonnal hat. Nem fogom sávokra cincálni és felsorolni a hangszereket, szavakat, csak ülök itt és üt.

Csodálatos vágyakozás. Majdnem tragikus, de határozott irányú igyekezet, amely a kétségbeesett tennivágyásnak és a hiábavalóság tudatának keveredéséből fakad. Nyílt, sebezhető. Ide lőjetek. Egyszerű, egyenes. A legközelibb közelkép. Már nem is kívülről nézünk rá, hanem bent vagyunk.

Jobb dalt nem is lehetett volna írni ahhoz a nagyon mélyen belém maró, reménytelen, elcseszett érzéshez. Még megvan a kép, de már nem éget szét az érzés: hazaérek, megszólal a fülemben néhány szó: "All I know is that...", ledobom a táskát és már az előszobában lezavarom az összeomlást.

Aztán bemásztam a gép elé, bekerült a lejátszóba ez a dal (néhány hasonlóval együtt) és csak néztem azt a képet a mosollyal, mert azt terveztem: ha fáj, előbb elfelejtem. Remegtem, hintáztam a székben ülve, felhúzott és átkarolt térddel és csak fájtam.

Azóta kiveszett belőlem az az Sz-betűs valami, amitől össze tudnék omlani. Nem tudom, mikor fog visszatalálni hozzám. Nincs már ösvény belém. Ezzel együtt is örülök, hogy végig tudom hallgatni ezt különösebb fájdalom nélkül. Néhol mosolyogva. Mert jó.

Egyik válogatásra sem tettem fel, mert túlságosan kézenfekvő megoldás lett volna. Illetve pont emiatt nem lett volna megoldás.

12 - Merry Happy

Fixált, fixált, fixált. :) Kapcsolatok és billentyűk iránt. Az egyik fekete, a másik fehér, mást-mást akarnak, de megpróbálják kiegészíteni egymást, hátha sikerül. Nem.

Egyszerű dallamszerkezet épül fel, működik. Simán azon kapom magam, hogy hazafelé sétálva én is dúdolom: do-do-do, da-do-do-do, mert bármennyire is szimpla a megfogalmazás, benne van az érzés lényege.

A 20-as, 30-as generáció tagjai kerülgetik és átvágják egymást, megsebzik magukat. Nem tudják, mit akar a másik (vagy ők maguk). Az is bonyolítja a helyzetet, hogy már mindenki több embernek az exe: sok átlóval bíró gráfot lehetne húzni az ismeretségi körök között és a körökön belül. Ez van. :) Hajrá. :)

+1 Little Red

Még az is belefér, hogy végül a mese is bekopog a városi lány ajtaján.

Mosolygok. Csak Ül a zongoránál és néha szinte suttog.

Ezek okos, a való élet által megtámogatott pop-dalok. Naplóbejegyzésekbe (papírra írt naplóra célzok, van még ilyen) vagy el nem küldött levelekbe illő szövegekkel. Lehet, hogy egy idő után unalmassá válnak majd a témák (buli, szakítás vagy nem szakítás, megszerezhetetlen másik fél), de most még nem tartunk ott. Otthonosan s egyszerre kényelmetlenül is ismerősek ezek a helyzetek.

Okos pop, többnyire a megszokott dalfelépítéssel, aztán a Little Red szerkezete felbontja a pop és a fülünk által kötött szerződést. Kate lökött, a zenével is játszik (már az elején megmondta). Édes, ahogyan kikeveredik a ritmus és a szótagok vívta csatából, amikor már azt hinnénk, talán orra fog bukni.

A BBC és a Rolling Stone után én is többnyire azt tudom mondani, hogy tetszik. Nem forradalmi és nem is feszeget semmiféle határokat, csak... Van. Nem mindig határozottan, de van. Milyen is lehetne egy első nagylemez?

Neked pedig azt mondanám, hogy bár mindig mindent meg szoktál köszönni, ne tedd. 'Cause your smile is beautiful and it makes me happy. Már nem úgy, de: részemről kösz a dalért és Kate-ért.

Tégla: Foundations, Dickhead, Birds, Nicest thing, Mouthwash, Skeleton Song, Merry Happy, Little Red, We Get On, Pumpkin Soup

Habarcs: Play, Shit Song, Mariella

Levegő: ---

http://myspace.com/katenashmusic

http://katenash.co.uk/

A holló, második nekifutás

Nos... Itt ülök, Krisztus vérével módosítom a tudatomat (Villányi Zweigelt, kösz a tippet, Z.) és jöhet A holló.

1994. Tehát kamasz voltam, már szerelmes abba a lányba, de még nem tudtam, hogy 10 évvel később megkapom. (Más kérdés, hogy az évet és a hetet is elcsesztük.)

Ekkor láttam először a filmet. Azóta talán csak egyszer. Vagy egyszer sem. Akár az is lehet, hogy csak megvettem a DVD-t és nem bírtuk végignézni, mert akkor talán még nem jégkorszak volt, hanem nem bírtunk magunkkal és. Igen.

Kép

A kétszínű világ szürkével, vérvörössel (a beszáradt vér barnájába átcsapó vörössel), piszkosfehérrel bővült. Az eső is megmaradt. Hozzánőtt a képi világhoz.

Zene

Nem értékelném különálló módon, legyen elég annyi, hogy a Cure, a Nine Inch Nails, a Rage Against The Machine, a Pantera és a többiek zenei hozzájárulása együtt lélegzik, zihál, köhög fel vért, sikít a mozgóképpel. Néha Brandon is penget, a haláleset ismeretében némileg megható és morbid ez a dolog, hmm?

(A képregényhez is készült kísérőzene, de erről inkább ott. Kiegészítettem azt a bejegyzést.)

Eltérések

A szerelmespár tragédiája az otthonban zajlik le, nem a városon kívüli út mellett. Álmok-rémálmok helyett ébren csapódnak be az emlékképek. Az emlék/emóció-mixek csak kesze-kusza skiccek.

A képregény szövegeinek egy része megmaradt, kivonatolva. A madár nem beszél - talán nem fért bele a film művészi koncepciójába. Itt készen, egyben megkapjuk a végkifejletet, és más a főkolompos.

Eric

A képregény és a film közti különbségektől függetlenül ebben a változatban is ugyanazt az antihőst látom. A szerelmest, aki már semmire sem vágyik, csak bosszúra. Az egyetlen fontos dolgot már nem kaphatja meg (nem kaphatja vissza).

Ez nem Brandon Lee arca, hanem Eric Dravené. Ugyanolyan beteg, mint a Nevető Ember. Áhh.

Ez a hős misztikusabb, mint a rajzolt mása: érintés alapján ad-vesz érzéseket és eltérő (kevésbé beszédes és cinikus) a viszonya a pszichopomp madárkával.

Bosszú

Találkoztam olyannal, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy már csak a hallomás alapján lerakódott nulladik benyomás miatt is szívesen vésném az anarchia jelét a hátába. Valami fűrészes eszközzel. Ujjpercenként törtem volna el az ujjait.

Teszteltem volna rajta, az ember mennyi idő után válik annyira tompává, hogy már nem érzi a fájdalmat. Majd megvártam volna, amíg újra magához tér, hogy csak akkor öljem meg, amikor éber benne a tudat.

A nulladik benyomás utáni első, valóban megalapozott, tapasztaláson alapuló érzésem az volt, hogy olyasvalaki ő, aki meghallgatja, amit mondasz, aztán széles mosollyal az arcán belédvágja a kést. "A szám a fülemig elér" - mondta a Magashegyi.

És rájöttem, hogy senkit sem gyűlölhetek. Nem tőlem és nem azonnal, de mindent vissza fog kapni. Asszem, egy részét már törlesztette is felé az, aki az ilyesmit intézi. Nem fogom gyűlölni, mert így is elég gyűlölet kering a világban. És felesleges lenne a a tengerbe köpködnöm. Nincs hozzá elég energiám és nem vagyok elég őrült.

Nem látom értelmét a bosszúnak. Nem az én dolgom. Ő nem tartozik rám. Amikor legszívesebben élveboncolást hajtottam volna végre rajta, akkor sem lett volna jogom semmihez. Aztán láttam, hogy ő is ugyanolyan sebezhető és esendő ember, mint bárki más. Nem Isten báránya (én sem vagyok az, távolról sem), de valószínű, hogy tudunk létezni ezen a sárgolyón anélkül, hogy kiirtanánk egymást.

Ennyit a bosszúról meg rólam.

A jogos bosszú (Eric bosszúja) is nehezen legitimálható dolog, mert... Ismét csak erre jutok: Eric ugyanolyan eszközöket használ, mint az ellenfelei. Ugyanolyan mélyre hatolva, széles karcsapásokkal tempózik a vérben és az erőszakban, mint a rosszarcúak.

Zárás

Nem eshet örökké. Ezt mondja Eric. Tamás is megmondta, tizenegy évvel később. Ugyanezt mondom, közben nyújtom a kezem. És a többi fontosak is ezt teszik.

Bólogat, potméter, szerves. Live Act Folk

Live Act Folk. Vasárnap, a Gödörben. Ingyen.

Egy nő népdalokat énekel, áll mellette egy gitáros, egy basszusgitáros és egy szájdobos srác (aki egyszer a dobok mögé is beült).

Bólogattam, nevettem, egy pillanatra meghatódás. Taps. Hanyattesés nélkül, persze. De igen, jó volt.

Kérdés, milyen irány felé tud fejlődni ez a dalforma vagy -szerkezet, hogyan lehet játszani a hangszeres betétek, az ének és a szájdob közti arányokkal.

Ha nem "technikai eszközök" alkalmazásáról, hanem stílusokról beszélnénk, az is elég izgalmas lenne, de a népzene / jazz / hiphop potmétereinek tekergetésébe pillanatnyilag nem mennék bele, de máskor igen.

Ez a zene egy olyan falunapon is elférne, ahová valami kozmikus tévedés folytán... Tényleg, játsszunk el a gondolattal, hogy megkergül a falu kultúrszervezője és nem Máriót hívja meg, hanem egy másik harmonikást (igen, a ciripelőset). És a falunépség rájön, hogy jobban jártak.

De vissza a Live Act Folkhoz: ez a zene egy fővárosi kocsma színpadán is megél majd. Populáris, de inkább úgy, ahogyan a Parno Graszt "populáris". Nem Bódi Guszti-módon.

A másik kérdés, hogy megmaradnak-e azoknak, akik (s ez amúgy nem lenne rossz), vagy észreveszi őket egy kereskedelmi rádió és hiphoppal-jazzel felütött Nox válik belőlük. Ha jól sejtem, a Fonó gondozza a lemezes ügyeiket, tehát ha nem is zárnám ki a második eshetőséget, de reménykedhetek, hogy nem ez történik.

Természetesen nem a Nox-emberkékkel van bajom, még csak nem is azzal, hogy különböző muzsikákkal elegyedik párbeszédbe a népzene, vagy bármilyen zene, csak... Inkább a móddal. Rengeteg hallgató számára érvényes és működőképes a Nox, és senkinek sem mondanám, hogy ne hallgassa. Viszont számomra olyan, mintha kilúgozták volna a lényegét. Nem tartozom a célcsoportba.

Ez az egy nő és három srác magától értetődő módon, szervesen az estbe épülve nyomta el a pajzán szövegeket a "Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem" szívet zabáló szavai után. A Noxról el lehetne képzelni, hogy "behajolt a kosárba, kilátszott a..." tartalmú mondat hangozzon el a koncertjükön? El lehetne. Csak minek?

Egy underground celeb mellettem itta a forralt bort. Megesik az ilyesmi a Gödörben. Az egyik haverja magán hordozta azt a valamit, amit eddig jobbára csak a külvárosban, a gyorsbuszon alvó csöveseken éreztem és amit több hetes mosdatlanságból, olcsó borból és nikotinból elegyedő, szinte fűrészelhető emberszagként tudnék megfogalmazni.

Ez volt az egyetlen rossz pont az estben.

http://www.myspace.com/liveactfolk

Tartson 500 napig, igen. 500 Days of Summer

500 Days of Summer

Ennek itt nem sok értelme lesz, mert csak felskicceltem néhány szót, aztán csak annyi telt tőlem, hogy nevettem és együttéreztem. De kezdjük.

Minden hasonlóság véletlen... "Especially you Jenny Beckman. Bitch."

:) Persze.

- Mit tudsz a PMS-ről?

- Többet, mint te, Tom - mondja lekezelően.

- Nem, én vagyok Sid.

Gonosz! :)

They used to call me the anal girl. I was very neat and organized.

:)

No jobs. I'm still unemployed.

Ááááhh. :)

Ikea-fetisisztáknak nem annyira ellenjavallott. Beatles-rajongóknak sem.

"You know what? That looks pretty doable."

:)

Rég volt ilyen, hogy csak ülök itt és nevetek egy romkomon, miközben nem rom- (hanem életszagúan savanyú) és nem -kom (hanem életszagúan keserű), s mégis az.

Ők is álmodnak, hmm...

"Some guy from Norway."

Hmm. :) :)

"And I can't give you that. Nobody can."

Mindig ezt éreztem. Nem magamban.

Elcseszettek. Mindketten. Mi is azok vagyunk. Mind.

És a végén a parkban még egyszer elordítja magát! :) Várható volt, de jó.

Ohh, és horrort néznek. Kell! Kell!

Hol siklott ki? Sosem vettem észre. Éltem benne.

Ha nem egyszálgitáros dalszerző-énekesek zenéjét hallanám, akkor is az szólna itt bent.

Újabb viccesség, ahogyan a srácok az álomnőről beszélnek. És a valóságról.

Nem viccesség, de érdekes, ahogyan "expectations do not align with reality". Ezért jó, ha a semmi van a láthatáron.

Csak a túlélés fontos: Tennessee Whiskey, narancslé, Twinkies. (Utóbbi már a Zombielandben is fontos volt, he-he.)

Ahogyan a Korongon a Halál a legjobb fej, itt a kiscsaj az. Igazat mond.

Ohh, cseszd meg. Provisorium-érzésem van. Ehhez nem mellékelek URL-t. Tudom, hogy nekem is igazam lesz, ha nem is úgy.

Tom: világosak voltak a feltételek. Ha belementél... Mindenki változik, de nem változik meg senki sem. Vagy mégis?

Legyen ez a dal a vége. Loptam belőle néhány szót.

Minden másképp van. Ringu 1-2

Ringu

MMV. Minden másképp van - mondta Márai. Madagaszkár messze van - mondta néhány zenész.

Az is érvényes horror, amiben egy csepp vér sem csöppen sehová. Tényleg nem. Csak a kút fala által leszakasztott körmök helyén látszik némi beszáradt vér. (A kút és az inga - énekelték a pécsi punkok.)

Ez még azelőtt volt, hogy a marketingesek kitalálták a neten terjedő vírusvideókat. Talán innen az ötlet? :) Sőt, ha jól értelmezem az egyik Wiki-cikket, régi japán szellemtörténet ez itt.

Nem leckét mond fel. Ez maga a lecke. Itt is van emós-prototípusnak tűnő, lassú, de nyomasztó mozgású, alultáplált és fiatal lányka, akiben bennszakadtak a szavak és előfordul egy másik archetípus: a különleges képességekkel bíró nő, akinek nem hisznek. (Lásd még: A szem.)

Az az igazán borzasztó, hogy az elvileg rendben lévő világról, a normalitásról a Távol-Keleten is (egy pillanat alatt, ahogyan Gaimannél a hétköznapi, megszokott valóság csap át fantasybe) kiderülhet, hogy ott van mögötte a másik valóság. Ami rémületből, bosszúból, élve eltemettetésből áll össze. Nem kell ide hasfalszakasztás. A slasher-filmekhez viszonyítva könnyed horror is hathat.

Az amerikai változat közben is szorítottam a karfát, ez is hatott.

Ringu 2 - A félelem

Életben maradt a kútban, 30 évig. Hű.

Ehhez is kattantság kell, bár másfajta, mint a zombifilmekhez. Ez inkább szorongást kelt és zsigerbe harap. Látomásokkal. Ül a padlón, a falnak dőlve, félhúzva a térdét és átkarolva, csak hintázik és nem mer sem felnézni, sem helyet változtatni.

Zombikon edződött szem unalmasnak nézheti. Én pedig kékbe burkoltam magam, hogy ne fázzak. Nem kívül. Pedig odakint a Földön mintha kitavaszodott volna.

Az energiaáramlással kapcsolatos szöveg elsőre olyannak hangzik, mint valamiféle 06-90-es plasztiksámán szövege. Ennyi kevés ahhoz, hogy szembe lehessen szállni azzal a bosszúval (jé, ismét bosszú...), ami harminc évig érlelődött a kút mélyén. 30 év még egy whiskeynek is sok lenne.

Asszem, át kell kattanni másmilyenné ehhez a J-horrorhoz. MMV. Másként folyik itt a vér, mint a Zombielandben. Mintha költőien tenné. Kár, hogy haláleset kell hozzá.

Nem tudom, jó jel-e, de elmosolyodtam azon, milyen hatást tett hozzá a vaku a modellezett fejhez. (Az első 20 másodperc ebben a videóban.)

Már majdnem bedobtam azt a kifejezést, hogy Taigetosz, de utánaolvastam és... Nem egyenlő a tengerbe dobással. MMV.

Nem Kuroszava, de káosz. Az öreg önként megy, a doktor pedig megőrült.

"Yoichi, add nekem a félelmedet! Add át!" Mintha ezt hallanám közben... Pretty eyes, pretty eyes... I will kill everything... Just to take off your pain... Just to take off your pain... Szép?

Nos, nem féltem össze magam, de biztos, hogy egy ideig nem fogok videokazettát venni a kezembe és a műszaki boltok tévés részlegét is messziről elkerülöm.

Legalább nézz a szemembe, mikor fejbelősz

Erre csak azt lehet mondani, hogy ohh, ]f9on@iufpbzu!!!

Pedig egyszerű: annyi volt, hogy Grand Mexican Warlock-, Fish!-, Hollyvoodoo-, Blind Myself- és Subscribe-arcok Grand Mexican Warlockot, Faith No More-t és Rage Against The Machine-t játszottak.

Éjjel, országút, sehol egy kocsi, ami elvinne, te pedig a vihar felé fordítod az arcod, beledőlsz a szélbe-esőbe. És csak röhögsz az egészen. Felszabadultan. Ilyen ez.

Vagy olyan, mint amikor az ember tövestül kitépi a szívéből a démonait, belenyomja a pofájukat a sivatag homokjába, hogy megfulladjanak, aztán ugrál a hullákon és élesen hallatszik a gerincek reccsenése a bakancs talpa alatt. Utána persze nevetés, inkább ijesztő, mint vicces módon.

Hosszasan el fogunk még szöszölni egymással mi ketten, ez a látomásokat szülő mexikói boszorkánymester meg én.

A Faith No More-ról annyit, hogy kamaszkoromban volt otthon egy CD-nk tőlük, hallgattuk is, aztán elsikkadt más zenék miatt. Ez a "FNM, kínai változat" erősen emlékeztetett az eredetire. Taps.

RATM pedig... Vicces (vagy nem?) hogy reakciósként hiszek abban az érben, ami egy baloldali gerillasrác nyakán dagad ki, miközben a mikrofonba köpköd. Az RATM hiphopra hasonlító összetevője az ok arra, hogy szarjak az esetleges nézetkülönbségekre, át tudjak ugrani az ideológiai szakadékon és vállveregetést intézzek Zack felé. Illetve a közös nevező köztünk a vágy, hogy atomjaira zúzzunk ezt-azt. Mindegy. A lényeg: a Subscribe-féle fordítás is érvényes volt. Eléggé. (Hopp, újra be fog kerülni a lejátszóba az a Street Sweeper-lemez, előre látom.)

Negatív érzelemtársításokra adott alkalmat a visszazuhanás a valóságnak abba a szegmensébe, ahol a szombat nem más, mint újabb, félálomban intézett munkanap. Az a baj(?), hogy olyan vagyok, aki elvégez ezt is, azt is, amazt is. Lassan afféle joker-karakter leszek, amit bárhol fel lehet használni. Mondhatnám a főnökeimnek, hogy én inkább Batman szeretnék lenni, de egyikük sem értené a viccet. (Nem vicc.)

Nem tartok ott, hogy szédülésben vagy fülzúgásban csapódjon le az alvásdeficit (a haluzáson is túlestem, még decemberben), inkább olyan, mintha a tompaság vattacukrával lennének kibélelve a napok és csak olyankor lennék tényleg ébren, amikor nekidőlök a hangfalnak és szól a rock. Ska. Hiphop. A zene a drogom, használni is fogom.

MNUSZ – mondta Duddits. Aztán megmentette a világot.

Legyen valami laza asszoc. a végére. Tessék.

http://myspace.com/grandmexicanwarlock

http://fishonline.hu

http://www.hollywoodoo.hu/

http://www.myspace.com/blindmyself

http://subscribe.hu

http://en.wikipedia.org/wiki/Dreamcatcher_(novel)

A holló

Az egyik fontos ember a bosszú témájáról ír majd valamit (aminek nem mondjuk ki a nevét). Én is próbálom megfogalmazni az élményt, ami annyiból áll, hogy tegnap éjjel és ma reggel magamba tömtem majdnem 250 oldalnyi bosszú-képregényt.

Megvolt valahol magyar fordításban, aztán megkerestem az eredeti változatot is, hátha hasznára lesz a fontos valakinek - és mert szerintem ez úgy üt igazán. (Nem alábecsülve az időt és energiát, amit a fordítók és beírók a magyar változatba fektettek.)

Most itt ülök kékbe burkolva, olvasgatom. Vidám skát és harmonikás sanzont(?) tettem alá a Joy Division és a Cure helyett, mert ez ilyen est. Eleve beteg dolog. Ez a zene csak csavar rajta még egyet. (Másnap reggel a filmzene hallgatásával összekötve olvastam a képregényt.)

A legdurvább-legszebb szerelmi vallomás. Sírni tudnék. Nem lakossági igény :) alapján kiszabott, hanem terápiás célzattal megírt-megrajzolt alkotás. Öncélú erőszakkal, sok-sok esővel, kétségbeeséssel, rémálmokkal, könnyekkel, a vér sós ízével, agyvelővel, tömény bosszúval. Csipetnyi hittel és reménnyel.

Filmes?

Szinte filmes megoldás, ahogyan éles kontraszt képződik a visszatekintések/rémálmok néhol festett, lágyabb, szinte idillikus módon és többnyire világos képei és az elcseszett, éjszakai város ropogósabb, éles, nyers valósága közt.

Vajon mit írt Varró Attila erről a képregényről és a filmfeldolgozás kapcsolatáról? Lássuk.

Varró szerint (Kult-Comics. Mozinet Könyvek, Budapest, 2007) James élete olyan, mint valami igazán mély bluesdal. Elmebeteg édesanya, kvázi-ismeretlen apa, árvaház, nevelőszülők sora, majd 18 éves, amikor egy részeg elüti a szerelmét.

Imádom, ahogyan ez az ember fogalmaz. "A reneszánsz angol vérdrámákat idéző bosszútörténet struktúrája egyszerű és hatékony, akár egy szájba eresztett gépfegyversorozat..."

Varró rövid esszéjéből kiemelném még a személyesség (hitelesítő faktor) emlegetését, a szerző élete és a mű közötti különbségtétel feleslegességét.

Kép

A rajz szétesett, de üt. Belegondolva abba, hogy mekkora intenzitású negatív érzelemcsomag csapódik le itt, érthető, ha James O'Barr számára a magas fokú esztétika elérése volt a legkevésbé fontos szempont. Talán az is benne van, hogy autodidakta grafikussal állunk szemben.

És mégis... Tán beteg vagyok, de ez is érvényes esztétika. Csak a maga züllött módján. Amilyen torzult a szerző lelke, annyira szétesett a képi világ (emocionálisan indokoltan). Egyszerű, mint belevágni a baltát valaki húsába.

Ezzel együtt előkerülnek fotorealisztikusra megrajzolt képregénykockák is. Nem semmi.

Képi utalások: Krisztus bevillanó képei. A vércsíkok Eric arcán akár töviskoronától is keletkezhettek volna. A töviskorona később is visszatér, a felsőtestre karcoláskor.

Szöveg

The Cure, Elizabeth Barrett-Browning, Emily Dickinson, Jelenések könyve, a pszichopomp madárka vagy jóindulatúan óvó, vagy cinikusan csípős beszólásai, Nietzsche, XIX. századi gyermekvers váltakoznak, Milton és a Paradise Lost (na, ez az, ami igazán vicces - legalábbis nekem). Kettősség. Vagy inkább sokszínűség, csapongás.

Eric

A hős - vagy hadd használjam kedvenc szavaim egyikét: antihős - egyetlen hajszálnyival sem jobb azoknál, akiket utolér és elintéz. Szenved, közben szenvtelen, viccet mond gyilkolás előtt, de elsírja magát az évfordulón.

Eleve érdekes lelki trauma lehet elveszteni a legfontosabbat, aztán meghalni, majd visszatérni a túloldalról egy olyan világba, ami hiányos a kedves alakját felvett űr miatt. Ugyanilyen rossz talán az is, ha az ember életben marad. Mint James. Hmm.

Eric semmivel sem jobb az ellenfeleinél, és tudatában van ennek. Reflexből gyilkol, mint az ellenfelei. Jogos a motivációja, de vajon különbözik-e bármi másban a bandatagoktól? Mégis rokonszenves.

Nem szuperhős. Csak egy halott, aki tudja, hogy már nem veszíthet semmit. Két lábon járó lelki trauma. Ismét csak idézek Varró Attilától, őt is megfogták ezek a szavak: "Én vagyok a kísérleti hiba, a magzatkárosodás, a kromoszómahiba... A teljes és véget nem érő téboly... Morfium vagyok egy falábnak."

Humor

Valamiféle humort is látok ebben a képregényben, bár persze ne Sas-kabaréra gondoljunk. Inkább arra, hogy a gyilkosság is jelenthet helyzetkomikumot. Két gengszter éppen arról beszél, hogy az egyikük attól indul be, ha üthet. Ettől tudja elveszteni a fejét. És a(z anti)hős éppen egy kockával arrébb szeli le a fejét a nyakáról. Felkacagtam.

Vicces, hogy a hétköznapi rendőr nem tud mit kezdeni Erickel, futni "hagyja". A hullát nézve előbb elhányja magát, aztán felhívja a rendőrfőnököt és nagyon, de nagyon nem tudja szavakba önteni, ami történt.

"Aki azt szeretné, hogy tárcsázzam a 911-et, tegye fel a kezét."

"Szóval mit mondott a ribanc, Shelby?"

"Hány angyal tud táncolni..."

Miféle humor ez? Fémes ízű, mint a félelem.

Kettősség, ellentmondás

Az álmok sem engedhetik meg maguknak, hogy tökéletesek legyenek. Rajtuk is lesz valami repedés: amint azt hinnánk (Eric azt hinné), hogy minden rendben, megjelenik a Halál és elvégzi azt, amihez a legjobban ért.

Egy oldalon belül is elférnek az intenzív szerelem szavai és a csukló húsába hatoló penge képe. Ennél jobban tán nem is lehet elmondani, hogy "pain is so close to pleasure".

Lehet, hogy furcsa (számomra magától értetődik), de ismét gombóc van a torkomban.

A legmocskosabb drogtanyán, a falon, vérrel felírt szavakkal a legtisztábbra utal az elkárhozott drogos. Ez annyira... Kacagnom kell. Újra és újra.

A gonosztevő téglafalba csapódó fejétől talán arasznyira játékmackó-graffitit látunk.

Egy-egy pillanatnyi optimizmus dereng fel a rengeteg váratlan és hirtelen erőszak között: az álmok idillképei mellett Gabriel ott dorombol a rendőrfőnök karjaiban, Eric pedig tartja a lelket Sherriben. Sütibe is kell só.

"Annyira szeretlek, hogy az már ijesztő". Hmm. Emellett a csipkelődés is belefér azzal együtt, hogy egy pillanatra sem kell kétségbe vonniuk az egymás iránti feltétlen szeretetet.

Az öncélú és képekké fogalmazott erőszak mellett burkolt formában is találkozunk vele (illetve pont az számít, hogy nem találkozunk): James a képzeletünkre bízza a végkifejletet. Úgy sejtem, lassú és fájdalmas volt.

S egy személyes ellentmodás: nem szeretem a macskákat, de itt elférnek. Akár a Dr. Seuss-féle alkotásból átemelt kalapos macskáról van szó, akár Gabrielről.

Zárás

A közönyös anyag eldugott mélyén a legbelső, titkos lélek csak figyel, pislogás nélkül. A temetői szobrok is térdre borulnak a szenvedés és a szerelem láttán.

Tömény. Nyomaszt. Személyes. Intim. Az erőszakkal együtt is.

Nincs szabadulás. Márai is megmondta. James sem lett jobban a mű elkészültétől. Nem ilyen egyszerű.

"Igazán sebzett, frusztrált és mérges voltam. Azt gondoltam, hogy a méreg és utálat egy részét papírra vetve megtisztulhatok. Azonban valójában csak erősítettem rajtuk: egyre jobban összpontosítottam a negatív dolgokra. Munka közben minden egyre csak rosszabb és sötétebb lett. Nem jött a kívánt hatás: a végén talán jobban szétcsúszott voltam, mint a kezdetkor. Csak azután értem el ezt a mostani, lezárásnak nevezhető állapotot, miután összebarátköztam Brandonnal, megtapasztaltam a halálát, megnéztem a filmet - mostanra talán tizenhetedszerre - és meglátogattam a sírját Seattle-ben."

Forrás: Shadows on the Wall, Purple Prose #7, 1994.

És most keresek magamnak egy romantikus vígjátékot. Tényleg.

Kieg.: zene

A képregény különleges kiadásban, zenei melléklettel is megjelent. A Trust Obey nevű metálbanda kísérőzenét alkotott hozzá, Fear and Bullets: Music to Accompany The Crow címmel.

A Trust and Obey szavakra keresve egy keresztény himnuszra mutatnak a találatok. A félelemre és lövedékekre utaló szavak a képregény egyik összekötő szövegének részei. Khmm, hevenyészett ferdítésben...

"Sosem felejtünk és sosem bocsátunk meg.

És soha, de soha nem félünk.

A félelem az ellenségnek való.

Félelem és lövedékek."

Következzenek a dalcímek.

1. Lead Poisoning - 5:55

2. Seven Blackbirds - 11:02

3. A Murder Of Crows - 1:36

4. The Tides of Sin - 9:19

5. C17H19N03 - 1:53

6. Fear and Bullets - 5:54

7. Sleeping Angel (The Dreaming) - 6:56

8. True Love Always - 4:18

9. The Blessing Of The Pig - 11:41

10. The Crow - 9:07

11. Now, Forever - 4:21

Az ólommérgezés Eric meghatározása Gideon halálnemére. A hét feketerigóról szóló gyermekmondóka is elhangzik a képregényben, az egyik összecsapás során - humor, humor? A C17H19N03 karaktersor a morfiummolekulát jelöli. Az alvó angyalt könnyű dekódolni.

A zene? Az a fajta, amit akkor hallgatsz, amikor felveszed a hosszú, fekete bőrkabátot, egy üveg whiskeyvel a kezedben beülsz az öreg, lerobbant kocsidba és végül félrészegen nekihajtasz egy fának, mert tudod, hogy ha nem ezt cselekednéd, csak otthon ülnél a penészes falak között, a földre kuporodva és addig vagdosnál X-eket a tenyeredbe a bicskával, amíg el nem vérzel.

Szóval nem ajánlom.

Jó éjt.